A Romániai Szocialista Köztársaságban levő Református Egyház Nyugdíj- és Segélypénztárának huszonöt éve
Sántha Pál igazgató 1984. május 8-án elhangzott beszámolója a Nyugdíjbizottság gyűlésén
„1959. január 1. óta a Nyugdíjbizottság keretében a Pénztárról már többször is megemlékeztek, így: 1969-ben a tíz, 1974-ben a tizenöt, 1979-ben a húszéves fennállásáról. Ezek a megemlékezések röviden és inkább általánosságban utaltak a Pénztár addigi működésére, egy két esetben kitértek a bevételek és a kiadások alakulására is. Nem ismertették azonban a vele kapcsolatos tudnivalókat, nem nyújtottak átfogó képet róla. Igaz, azok az évek, amelyekre az előző megemlékezések tekintettek, kisebb távlatúak voltak, mint a mostanáig eltelt 25 esztendő.
Mielőtt a negyedszázados múltat idézném, rövid bepillantást vetek a Pénztár közvetlen előzményeire. „A nyugalmazott lelkipásztorokról, lelkipásztorok özvegyeiről és árváiról való gondoskodás egyházunkban” kérdéséről ugyanezzel a címmel, László Dezső foglalkozott igen értékes tanulmányában, amelyet 1973-ban közölt a Református Szemle 5-6. száma. Mivel ebben az írásban a szerző nem érinti az első világháború után külön-külön szervezett kolozsvári és nagyváradi egyházkerületek nyugdíjpénztárainak a második világháború utáni helyzetét, a közvetlen előzmények, amelyekre utalni fogok az 1945. május 1-től, az 1958. december 31-ig terjedő időszakra vonatkoznak.
A háború befejezése után a két egyházkerület külön-külön nagyon nehezen tudott a nyugdíjasairól gondoskodni. Részükre csak nyugdíjat pótló segélyeket folyósított. Az akkori Kultuszminisztérium kisebbségi ügyosztálya azonban már 1945-ben lehetőséget kínált arra, hogy az egyház lelkészi, tanügyi és igazgatási személyzete a 446/1943. július 11-i Nyugdíjtörvény alapján az Általános Nyugdíjpénztárnak (állami) tagjai lehessenek[1]. Ennek a feltétele az volt, hogy a tagok után visszamenőlegesen is rendezzék a járulékokat. Tanácskozások kezdődtek az egyház és az állam között. Az egyházkerületek bizonyos egyházi nyugdíjpénztári tulajdont képező bérházakat adtak át az állam részére és így 1947. április 1-től „a lelkészek, az egyházkerületi adminisztratív és teológiai oktató személyzet” az Általános Nyugdíjpénztárnak lettek a tagjai. Párhuzamosan elrendeződött a felekezeti iskolák tanerőinek is a helyzete. Ezzel a háború utáni nyugdíjpénztári gondja megoldódott a két egyházkerületnek. Ez a helyzet állt fenn 1959. január 1-ig, a ma is meglévő Nyugdíj- és Segélypénztár megalakulásáig.
A Pénztár megalakulása a következőképpen történt: a Vallásügyi Vezértitkárság (ez volt a neve a mai Kultuszdepartamentnek) 1957. január 14-én a 718/1956. számú törvényrendelet alapján az elismert felekezeteket (egyházakat) nyugdíjintézetek felállítására szólította fel. Az ügy rendelkezésére a kolozsvári egyházkerület 1957. február 21-én előkészítő-bizottságot alakított. Tagjai: Dr. Dávid Gyula egyházkerületi főjegyző, László Dezső generális direktor, Dr. Maksay Albert teológiai professzor és Nagy Gyula szebeni esperes voltak. Májusi ülésen, 1957. május 22-én Dr. Daróczi Ferenc előadó tanácsos (aki időközben maga is bekapcsolódott a munkálatokba) jelentette, hogy az egyes egyházak a törvényrendelet módosítását szeretnék elérni és azt, hogy az egyházi pénztár felállítása ne kötelező, hanem fakultatív legyen. Erre azonban nem volt lehetőség. Ezért annak tisztázására, hogy kik értendők egyházi személyzet alatt (csak lelkipásztorok és teológiai professzorok, vagy főfoglalkozás szerinti, nem lelkész-jellegű más egyházi alkalmazottak is) és, hogy a tagok ingyenes orvosi ellátásának térítését milyen adatok alapján rendezi a pénztár az állam részére. Előkészítő bizottság két javaslatot terjesztett az Igazgatótanács elé:
- a pénztár felállítására a törvényrendeletben biztosított egy évi haladékot kérjen;
- a pénztár pénzügyi alapjának biztosítása céljából, intézkedjék az összes egyházi alkalmazottnak az állami fizetési kerethez hasonló besorolásáról.
A törvényrendelet megbeszélésére az öt protestáns püspök is összeült június 22-én a kolozsvári egyházkerület központjában. Tanácskozásuk után feliratban június 24-én fordultak (3315/1957) a Vallásügyi Vezérigazgatósághoz és benne a következőket juttatták kifejezésre:
Mivel az egyházaknak nincs biztosított jövedelmük, mert csak önkéntes adományokból tartják fenn magukat, nincsenek abban a helyzetben, hogy a törvényrendelet kötelezettségét teljesíthessék, kérik, hogy :
- a Vallásügyi Vezértitkárság eszközölje ki, hogy az egyházi nyugdíjpénztárnak egyensúly-fenntartására szükséges összegeket az állam költségvetése biztosítsa;
- ha ez nem volna lehetséges, úgy hatálytalanítsák a törvényrendeletet az egyházakra nézve és az egyházi alkalmazottak továbbra is maradhassanak meg az állami Általános Nyugdíjpénztárnak a keretében.
A Vallásügyi Államtitkárság 1957. december 18-án (9094 sz.) a püspök nyilatkozatából azt a
konkrétumot vonta le, hogy a protestáns egyházak akár külön-külön, akár együttesen is készek létrehozni az egyházi nyugdíjpénztárt és mivel 1958. január 16-án lejár a megalakításra adott terminus, kérte, hogy az ügyben intézkedjenek.
A Kolozsvári Egyházkerület Igazgatótanácsa az előkészítő-bizottság által felvetett kérdések tisztázására hivatkozva december 28-án, a 6212/1957.II. sz. Törvényrendelet 4. szakasz, 2. pontjának értelmében nyugdíjszabályzatának elkészítésére egy évi haladékot kért.
Időközben Dr. Daróczi Ferenc tanácsos összeállította „A Kolozsvári Református Egyházkerület Nyugdíj- és Betegsegélyző Egyesülete Szabályzatát”, illetve annak tervezetét, amit az Igazgatótanács tanulmányozásra (2968/1958.II. sz.) és esetleges módosító vagy kiegészítő javaslattételre megküldött az esperesi hivataloknak. Az év szeptemberében pedig (4464/1958 sz. és 4601/1958 sz.) az elfogadott szabályzatot, most már mint „A Kolozsvári és Nagyváradi Egyházkerületek Nyugdíj- és Segélyszabályzatát” terjesztette fel jóváhagyásra a Vallásügyi Vezérigazgatósághoz. A kultusz 19.905/1958 dec.30 sz. alatt, azzal a kiegészítéssel, hogy a Nyugdíjbizottságnak a Vallásügyi Vezértitkárság egy kiküldöttje hivatalból tagja, a szabályzatot jóváhagyta. Ennek megtörténte után 1959. január 1. hatállyal a Pénztár létrejött.
Megalakulásával kapcsolatosan a Kolozsvári Egyházkerület Igazgatótanácsa 1959. február 26-ai ülésén a következők hangzottak el: „Államkormányzatunk bölcsessége hozzásegített, hogy folyó év január 1-től saját nyugdíj- és biztosító intézetünk legyen. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy mostantól fogva az összes egyházi alkalmazott, lelkipásztor, teológiai tanár, tisztviselő, stb. az egyházhoz fizeti a társadalombiztosító járulékokat és szintén az egyháztól nyeri azokat a juttatásokat, amelyeket eddig az országos társadalombiztosító keretében élveztek. Bűn volna nem észrevenni, hogy ez valóságos ajándék. Akik csak annyit tudnak mondani, hogy az elmúlt fél évszázadban minden egyházi nyugdíjintézet sikertelenül végződött, azok még nem értették meg a szóban forgó ügy igazi tartalmát. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy a kormányzat nagy lehetőségeket adott. Nekünk szabad a hűséges munkát megbizonyítani. Nekünk szabad reménységben szántani és vetni. Nekünk szabad szolgálatban áldozni. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a nagyváradi és a kolozsvári egyházkerületnek az első közös és vitán felül álló intézetével van dolgunk, akkor még inkább az ajándékképpen vett lehetőségért kell hálát adnunk. Emberileg szólva tőlünk függ, hogy mivel töltjük meg az edényt. A szeretet síkján állva, nem kérdéses a felelet.”
Az idézett szövegből a következők világlanak ki: voltak olyan egyháziak, akik nem tapsoltak az újonnan létesített egyházi nyugdíjpénztárnak sőt, amint más feljegyzésekből kitűnik, egyenesen attól tartottak, hogy nem lesz életképes, nem fogja tudni betölteni rendeltetését. A pénztár a két egyházkerület egyetlen közös intézménye, amelyben a kolozsvári és nagyváradi egyházkerület együttesen szolgálhat. Ez a szolgálat pedig diakónia. Jelentésénél fogva így a pénztárnak nem csak anyagi és adminisztratív feladata van, hanem ezeken túl lelki is. A kormányzat által felkínált lehetőség alkalom arra, hogy a gyülekezetek bebizonyítsák megfáradt, elaggott szolgáik és azok özvegyei, árvái iránti áldozatos felelősségüket.
A pénztár a 25 év alatt két szabályzat alapján működött. Az elsőt, amelyre már utalás történt, 1959. január 1-től 1978. július 30-ig használta. A második ettől kezdve ma is érvényes. Ezt 1978. július 24-én 8988 sz. alatt hagyta jóvá a Kultuszdepartament. Az első szerint a pénztár neve: „A Kolozsvári és Nagyváradi Egyházkerületek Nyugdíj- és Segélypénztára”; a második szerint: „A R.Sz.K-ban levő Reformátur Egyház Nyugdíj- és Segélypénztára”. Nincs köztük lényegbevágó különbség. A mégis létező kisebb eltérések (ezek is inkább a nyugdíjazási eljárásokkal kapcsolatosak) onnan adódnak, hogy míg az első szabályzat az akkor érvényben levő, a második a 3/1977 sz. Nyugdíjtörvényen alapszik.
A szabályzatok szerint a pénztár saját vagyonnal, vezető és igazgatási szervekkel rendelkező jogi személyiség, az igazgatótanácsok felügyelete és a Kultuszdepartament ellenőrzése alatt.
Célja, hogy tagjai és azok családtagjai részére nyugdíjakat, segélyeket, orvosi ellátást biztosítson és pihenésüket megszervezze.
Tagjai a hazai református egyház besorolt lelkész és nem lelkész jellegű dolgozói, akik legalább félnormás fizetést élveznek és a pénztár nyugdíjasai. A tagoknak az állami dolgozókkal és nyugdíjasokkal azonos jogaik vannak.
A pénztár vezető-tanácskozó szerve a 10 tagú Nyugdíjbizottság, végrehajtó szerve a Nyugdíjpénztár elnöksége, az igazgató és a belső ellenőrző bizottság. Az első szabályzat szerint a pénztárnak fellebbezési bizottsága is volt. Az új szerint az esetleges fellebbezéseket is a Nyugdíjbizottság tárgyalja.
A pénztár ügykezelését az igazgató mellett egy főkönyvelő és megfelelő számú tisztviselő látja el. Az igazgatót a kolozsvári, a főkönyvelőt a nagyváradi egyházkerület részéről a Nyugdíjbizottság választja.
A szabályzatok pontosan meghatározzák az egyes szervek hatáskörét és feladatait, a pénztár bevételeit és kiadásait, valamint a nyugdíjazással kapcsolatos eljárásokat.
A pénztár ingatlan vagyonnal nem rendelkezik. Ingóságai között irodai és üdülőházi kis és nagy leltári tárgyak szerepelnek. Ezek nyilvántartott értéke 67.000 lej.
Dolgozó tagjainak száma alig változott az évek során és átlagosan 1.200 körül mozgott. 1983. december 31-én 1174 tagot tartott nyilván a pénztár, 485 lelkészt illetve lelkész jellegűt a kolozsvári, 271 lelkészt és lelkész jellegűt a nagyváradi egyházkerületben. Más jellegű dolgozók száma 418, közülük 278 a kolozsvári, 140 a nagyváradi egyházkerületben.
A nyugdíjasok száma állandóan változott, folytonosan emelkedett. Mivel velük kapcsolatosan később részletesen is foglalkozni fogok, most csak arra utalok, hogy 25 év alatt összesen 685 személyt nyugdíjaztunk, 1983. december 31-én pedig 434 nyugdíjasa volt a pénztárnak.
A Nyugdíjbizottság a kezdeti időkben a szükség szerint évente többször, később évnegyedenként, 1970-től pedig évente kétszer ülésezett. A kezdeti szervezési kérdések után, legfőbb tárgysorozati pontjait az igazgató, főkönyvelői beszámolók, a nyugdíjazások, esetleges intézkedések megbeszélése képezték. A megbeszélések mindig őszinték voltak, a két egyházkerület képviselői az egy cél érdekében, olykor vélemény különbségek ellenére is, testvérek módján tanácskoztak és keresték a legjobb megoldásokat.
A nyugdíjbizottsági üléseken a Kultuszdepartament helyi képviselője a megyei főmegbízott személyében rendszeresen részt vett. 1960 óta Horea Țepeș Hoinărescu főfelügyelő képviselte a Departamentet. A pénztár ügye iránt végig a legnagyobb jóindulattal és segítőkészséggel viseltetett. Értékes hozzászólásaival nagyban elősegítette a pénztár munkáját. A nyugdíjbizottsági ülések jegyzőkönyvei és azok mellékletei levéltári anyagát képezik a pénztárnak.
A Nyugdíjbizottság elnöki tisztségét a következők töltötték be az évek során: Dr. Dávid Gyula kolozsvári egyházkerületi főjegyző 1959. január 1-től 1973. február 28-ig. Erre az időre esett a pénztár elindítása és fokozatos megerősödése. Nyugdíjba vonulása alkalmával az őt köszöntő igazgató ezeket mondta: „…tizenegy évi elnöksége alatt személyiségének három nagy értékét ajándékozta: a szívét, hogy a pénztár munkája ne csak adminisztrációs legyen, hanem lelki is; tudását, hogy a pénztár biztos jelene mellett, bíztató legyen a jövője is; bölcsességét, hogy a néha felmerült nehéz kérdések is józan megoldást nyerjenek”. 1973. március 1-től, előbb mint megbízott, az év őszétől pedig mint a Kultuszdepartament által is megerősített elnök Dr. Tőkés István kolozsvári egyházkerületi főjegyző működött.
Személyével kapcsolatosan a Nyugdíjbizottság 1983. november 29-i jegyzőkönyvében ezeket találjuk: „Huszonöt éves nyugdíjbizottsági működésére Isten iránti hálával és személye iránti őszinte tisztelettel gondolunk. A pénztár megalakulása óta 1973-ig mint nyugdíjbizottsági tag, azóta mint elnök fáradozott nagy hűséggel, odaadással. Szolgálata nagyban hozzájárult a pénztár negyedszázados eredményes működéséhez”. 1983. november 1-től Vidits György nagyváradi egyházkerületi főjegyző, elnökhelyettesi minőségben látja el az elnöki teendőket. Ilyen irányú szolgálata elé is reménységgel tekintünk.
A Nyugdíjbizottságban tagsági tisztséget sokan viseltek a 25 év alatt, legtöbbjük csak a négyéves ciklus tartalma, vagy azt alig meghaladó időszakban. Sarkadi Pál nagyváradi egyházkerületi előadó tanácsos huszonöt évig viselte azt nagy hűséggel.
A Nyugdíjbizottság alelnökei a nagyváradi egyházkerületből kerültek ki: időrendi sorrendben Orth Imre biharpüspöki lelkipásztor, Higyed István egyházkerületi főjegyző, Sántha Pál egyházkerületi főjegyző és 1974. novemberétől Vidits György szintén egyházkerületi főjegyző. Mind a négyen felelősséggel tettek eleget megbízatásuknak.
A Nyugdíjpénztár 5 tagú Belső Ellenőrző Bizottság esztendőnként ellenőrizte a pénztár ügyvitelét. Jegyzőkönyvének tanúsága szerint hiányosságokkal nem találkozott. 1959-től 1977. március 14-ig, haláláig Szablyár Kornél székelyhídi, illetve nagybányai esperes, mint elnök, nagy hozzáértéssel irányította az ellenőrzéseket. Hasonlóképpen az utána következett Krizsovánszky Jenő kolozsvári egyházkerületi előadó tanácsos (1978. november 1-ig), majd Sarkadi Pál.
A Kultuszdepartament részéről 1964. óta tartottak évenkénti ellenőrzést. A kultusziak által felvett jegyzőkönyvek is a Nyugdíjpénztár szabályos pénzelését igazolták. Az utolsó két esztendőben a Departament részéről az ellenőrzés elmaradt.
A Fellebbezési-bizottság elnöki tisztét Dr. Juhász István teológiai professzor gyakorolta 1978-ig, a bizottság megszűnésig. Az eltelt 25 év alatt összesen háromszor adtak be fellebbezést. Két esetben indokolatlanul, egyben indokoltan. Az esetek kevés száma arra vall, hogy a Nyugdíjpénztár a nyugdíjazások vonatkozásában is pontos és törvényes munkát végzett.
A Nyugdíjpénztár első igazgatójaként Dr. Daróczi Ferenc kolozsvári egyházkerületi előadó tanácsost tartja számon, aki 1959. január 1-től 1959. június 30-ig fél normával végezte ilyen jellegű munkáját. Mint jogász, különösen az első szabályzat elkészítésével tett komoly szolgálatot. Munkakörét 1959. július 1-től Krizsovánszky Jenő volt teológiai háznagy vette át. Mint tapasztalt pénzügyi szakember tízéves igazgatósága alatt kellő előrelátással komoly eredmények felmutatásával igazgatta a Nyugdíjpénztárt, amelynek munkájától lelkileg azután sem tudott elszakadni. 1970. február 1-től átmenetileg Gerendi István dolgozott fél normával a Krizsovánszky Jenő által elhagyott munkakörben, aki mint a Nyugdíjpénztár addigi főkönyvelője jól ismerte annak feladatait és így igazgatóként is áldásosan tevékenykedett. 1971. július 1-től Sántha Pál volt nagyváradi egyházkerületi főjegyző a Nyugdíjpénztár igazgatója.
A Nyugdíjpénztár főkönyvelői munkáit annak megalakulásától 1959. május 1-ig Tamás Gyula kolozsvári egyházkerületi főkönyvelő fél normával, 1959. májusától 1968. december 31-ig (állami nyugdíjba vonulásáig) pedig Gerendi István, egész normával, lelkiismeretes pontossággal végezték. 1979. január 1-től Gerendi István helyére Horváth József lépett, aki főkönyvelői feladatait azóta is nagy rátermettséggel és szakértelemmel, az ellenőrzési jegyzőkönyvek tanúsága szerint, pontosan látja el.
A Nyugdíjpénztár 1976-ig egy egész normás, attól kezdve még egy fél normás tisztviselőt foglalkozott. Darkó Klára az intézet legrégebbi tisztviselője, aki 1959. februárjától, tehát 25 éven keresztül, mint pénztáros, illetve előkönyvelő nagy hozzáértéssel és hűséggel végezte feladatait és végzi ma is. Szolgálatkészsége közismert. A Nyugdíjpénztár első fél normás tisztviselője Imre Magda, III. fokú beteg állami nyugdíjas volt, aki egészségi állapota ellenére is, pontosan eleget tett kötelességének. Utódja 1980. január 1-től Dr. Kozma Zsoltné. Komolyságával, lelkiismeretességével igazi nyeresége a Nyugdíjpénztárnak.
A tisztviselők mellett 1964-ig egy, ettől kezdve még egy fél normás gondozót alkalmazott a Nyugdíjpénztár. Az 1983. áprilisáig működő Sárközy Erzsébet, majd az őt követő Tamás Mária irodai gondozók, valamint nagyilondai Boér Erzsébet munkájáról is csak pozitívan szólhatunk.
A Nyugdíjpénztár bevételei: a bevételek legnagyobb részét az egységek és az állam által fizetett társadalombiztosítási, azaz a nyugdíjalapot képező járulékok jelentik. Az állam ugyanis nemcsak azzal segített az egyházon, hogy a teológiai professzorok, egyházkerületi dolgozók, stb. járandóságait teljesen vagy legnagyobb részben magára vállalta, sőt az esperesek, lelkipásztorok fizetésének egy részét is, hanem azzal is, hogy a maga folyósított járandóságok (fizetések) után esedékes társadalombiztosítási járulékot is rendezte.
Jóllehet a járulékok százalékát az állami törvények, rendelkezések állapították meg, az állam lehetőséget adott arra, hogy az egyházak saját nyugdíjpénztári szükségletük szerint módosíthassák azokat.
Az egyházi egységek 1959. január 1-től 1967. december 31-ig 10%-ot, 1968. január 1-től 1972. december 31-ig 14%-ot, 1973. január 1-től pedig 15%-ot fizetnek. A 14%-os járulékból 12%-ot az egységek, 2%-ot a dolgozók fizettek, a következő évektől mind a 14%-ot az egységek rendezték.
Ezekből a járulékokból a következő bevételek folytak be:
Az első öt évben (1959-1963): 3.770.000 lej
A második öt évben(1964-1969): 6.731.000 lej
A harmadik öt évben (1969-1973): 11.548.000 lej
A negyedik öt évben (1974-1978): 15.373.000 lej
Az ötözik öt évben (1979-1983): 21.635.000 lej
Összesen: 59.057.000 lej
Az állam által az állami fizetések utáni járulékok százaléka 1959.január 1-től 1972. december 31-ig 9,1%, 1973. január 1-től 15%.
Ezek közül az első öt évben: 2.147.000 lej;
A második öt évben: 2.584.000 lej;
A harmadik öt évben: 3.149.000 lej
A negyedik öt évben: 4.925.000 lej
Az ötödik öt évben: 5.795.000 lej
Összesen: 18.600.000 lej
Társadalombtorsítási díj összesen: 77.657.000 lej
Pótnyugdíjjárulékok: a nyugdíjak havi jövedelmének emelésére, az 1966-ban megjelent 27. számú Nyugdíjtörvény a rendes nyugdíjak mellé bevette az un. pótnyugdíjat. Alapja biztosítására a törvény a dolgozók részéről 2%-os pótnyugdíjjárulék befizetését írta elő. A Nyugdíjbizottság 1967. január 1-től az egyházi dolgozók részére is elrendelte a pótnyugdíjjárulékokat. Az 1977-ben megjelent 3/1977 sz. Nyugdíjtörvény úgy intézkedett, hogy a még nagyobb összegű pótnyugdíj elnyerése céljából, a dolgozók 2% helyett 4%-os pótnyugdíjjárulékot is vállalhatnak. A Nyugdíjpénztár dolgozói továbbra is a 2% befizetése mellett döntöttek.
A pótnyugdíjjárulékokat 1967-től 1977-ig a társadalombiztosítási járulékokkal együtt bankfolyószámlán kezelte a pénztár, ettől az időponttól (új rendelkezésre) külön CEC-ben. 1972-től (ettől kezdve külön is szerepelteti a könyvelőség a 2%-os bevételeket) 1983. december 31-ig összesen 6.720.000 lej folyt be a pótnyugdíjjárulékokból.
Személyi járulékok: Míg a társadalombiztosítási és pótnyugdíjjárulékok bevételei a nyugdíj- és pótnyugdíjalapot szolgálják, addig a személyi járulékok bevétele részben az un. szociális ellátást (betegségi, szülési, temetési, üdülési, gyógy beutalási segélyek), részben az irodai adminisztrációs kiadásokat fedezik. Az első szabályzat szerint a személyi járulékok százaléka 1-5% lehetett, a második szerint a mindenkori szükségnek megfelelő. Mivel az 1959. január 1. előtti egyházi nyugdíjasokat, amint erre már utalás történt, átvette az állam és így a Nyugdíjpénztárnak megalakulása idején egyetlen nyugdíjasa sem volt, sőt első években is csak kevés, a Nyugdíjbizottság úgy határozott, hogy bizonyos ideig eltekint a személyi járulékok befizetésének kötelezettségétől. Öt év után, 1964. január 1-től azonban a Nyugdíjbizottság szükségesnek tartotta annak bevezetését. 1972-ben, novemberi ülésen, a Nyugdíjbizottság felmentette a személyi járulékok fizetése alól az egyházi szakszervezeti tagokat, számuk igen elenyésző volt. Az évek során a megnövekedett kiadások miatt a személyi járulékot 2%-ra emelte a Nyugdíjbizottság 1982. júliusától.
A személyi járulékokat 1973-ig együtt kezelte a Nyugdíjpénztár a társadalombiztosítási járulékokkal. Ettől az időtől a személyi járulékok bevétele (külön kezelve) 3.051.000 lejt tett ki.
A 3/1977 sz. Nyugdíjtörvény megjelenése után a Nyugdíjpénztár elvesztette az addigi ¼ normás dolgozói után bevételezett társadalombiztosítást. A két egyházkerület igazgatótanácsainak hozzájárulásával 1982-től a Nyugdíjpénztár a ½ normás dolgozók helyett alkalmazott un. fix járandóságosok után társadalombiztosítási adományokat vételez be.
A különböző járulékok befizetésével kapcsolatosan a következőkre utalok még. A múltban, a Nyugdíjpénztár megalakulása előtt, az egyházi dolgozók fizetésük egy részét, sok helyen annak nagyobb részét természetben kapták (földhasználat, termény, stb.). Ez a gyakorlat bizonyos mértékben, helyenként még azután is megmaradt, legalábbis egy ideig, miután az igazgatótanácsok az egyházi dolgozókat is havi pénzfizetéses keretbe sorolták be. Az egyházi dolgozók ebből kifolyólag járandóságukat nem tudták mindenütt havonta rendszeresen felvenni és így azok után esedékes járulékokat sem tudták rendszeresen fizetni. A lelkészek egy része nehezen szokott hozzá az új pénzügyi adminisztrációhoz, fegyelemhez, pedig az egyházkerületek és a Kultuszdepartament minden szükséges intézkedést megtett ennek érdekében. A Nyugdíjpénztár is tájékoztatta időnként az esperesi hivatalokat a pénztárral kapcsolatos tudnivalókról. Az egységek részéről komoly összegű tartozások álltak fenn. Ezek felszámolására a Nyugdíjpénztár egyházmegyénként évi kimutatásokat küldött az esperesi hivataloknak. Az esperesi hivatalok és az egyházkerületi pénzügyi ellenőrök komoly segítséget nyújtottak azok rendezésében. Bár a tartozások összege csökkent az utolsó években, még mindig vannak notórius hátralékos egyházközségek és lelkipásztorok. A különböző járulék-befizetéseket személyi lapon (kartotékon) tartja nyilván a Nyugdíjpénztár.
A Nyugdíjpénztár bevételeihez (bár ezek tulajdonképpen csak visszatérítések) számíthatóak azok az összegek is, amelyeket állami megyei nyugdíjpénztárak 1979. október 1-től utalnak át. Az állam ugyanis, hogy segítségére legyen az egyházi pénztáraknak, a jelzett időponttól az egyházi nyugdíjasok 1959. január 1. előtt szolgálati idejére esedékes nyugdíjakat megyei pénztárai útján visszafizeti. Ezzel pedig igen komoly segítséget nyújt. Ez az összeg 1983. december 31-ig 3.596.794 lejt tett ki.
Bevételek közé tartozik a bank és a CEC-ben elhelyezett pénzek utáni kamat is. A huszonöt év alatt kamatokból 4.496.000 lejt kapott a Nyugdíjpénztár.
Kiadások: Mivel a pénztár legfontosabb feladata a korhatárt elért, megfáradt, valamint munkaképtelen dolgozókról és az elhunytak özvegyeiről, árváiról való gondoskodás, a velük való törődés volt mindig a Nyugdíjpénztár legfőbb gondja és a részükre kifizetett összeg képezte legnagyobb kiadását.
A nyugdíjak és családi pótlékok havi pontos biztosítása és folyósítása mellett a nyugdíjak és családi pótlékok emelésére vonatkozó rendelkezéseket is, mindenkor késedelem nélkül végrehajtotta a Nyugdíjpénztár. 1964. január 1-től az 1959. után még továbbszolgáló állami nyugdíjas lelkipásztoroknak és utódaiknak bizonyos nyugdíj kiegészítést is adott. Ezeknek a személyeknek a száma kezdetben 58 volt, 1983. december végére már 14-re apadt. Az általános nyugdíjemelések során a nyugdíj kiegészítésüket is emelni próbálta a pénztár, de ez a törekvés nem járt eredménnyel.
Mivel a Statutum 70 évben jelöli meg a lelkészi szolgálat idejének megfelelő korhatárt (elsősorban a Nyugdíjpénztár stabilitásának céljából), a Nyugdíjbizottság már kezdettől fogva ragaszkodni igyekezett e korhatár betartásához és így évi 5-ben próbálta megjelölni azoknak a lelkipásztoroknak a számát, akiket teljes munkaképtelenség esetében 70 év előtt, a két egyházkerületből nyugdíjazzanak. Sajnos már az első években akadtak lelkipásztorok, akik az akkori elnök Dr. Dávid Gyula szavai szerint „okkal vagy ok nélkül” a statutumi korhatár előtt nyugalomba vonultak. Ezért már 1962. decemberében a Nyugdíjbizottság felkérte minkét egyházkerület igazgatótanácsát, hogy „a Statutumnak megfelelően minden egészséges, szolgálatképes lelkésztől, a 70 éves életkorhatárig való szolgálatot erkölcsi súlyánál fogva” kívánja meg. A következő év február 20-i nyugdíjbizottsági jelentésből az tűnik ki, hogy „annyian nyugdíjaztatják magukat 70 év előtt, betegség címen, hogy teljesen illuzórikussá vált a 70 éves korhatár”. A helyzet megjavítására Nyugdíjbizottság kérte az igazgatótanácsokat, hogy szigorítsák meg a 70 év előtti nyugdíjazásokat és azokat a 70 éves lelkipásztorokat akik még szolgálni tudnak és kívánnak, hagyják meg szolgálatukban.
A Nagyváradi Egyházkerület bizonyos ezt követő években a 70 éves lelkipásztorok továbbszolgálását még éveken át is engedélyezte, 1975-től a Kolozsvári Egyházkerület Igazgatótanácsa ilyen esetekben 1-6 hónapig terjedő továbbszolgálásra adott lehetőséget.
Az 1976. novemberi ülésen az igazgató statisztikai adatokkal szemléltette azt a károsodást, ami a 70 év előtti lelkipásztorok nyugdíjazása miatt következett be és ami feltartóztathatatlanul tovább fog fokozódni, ha ebben a kérdésben az igazgatótanácsok a fenti intézkedéseik mellett nem találnak még eredményesebb megoldást. Arra is utalt, hogy az 1959. január 1-től a gyűlés napjáig nyugdíjazott lelkipásztorok átlagos életkora alig haladja meg a 63 évet.
Mivel a nyugdíjasok, főként a 70 év alatti nyugdíjazott lelkészek száma csak tovább nőtt, 1977-től az évi bevételek már nem fedezték az évi kiadásokat, ezért a Nyugdíjpénztár deficittel kezdett működni.
- november 30-i ülésen a Nyugdíjbizottság az igazgatótanácsok útján a Zsinathoz fordult eredményesebb intézkedések meghozataláért. Kérését – egyebek mellett – ilyen indokkal támasztotta alá:
- a pénztár fizető tagjainak és a nyugdíjasainak az aránya nagyon rossz: három fizető tagra már egy nyugdíjas esik.
- több a nyugdíjazásra várakozó idős lelkipásztor, mint az utánuk következő fiatal.
- a pénztár 1977-től 1982. november 1-ig 2.193.000 lej deficitet írt le a tartalékalapból. Ez a deficit 4.581.000 lejt tett volna ki (a tartalékalap kb. 28%-át 6 év alatt), ha az állam (mint már utalás történt) 1979. október 1-től nem folyósította volna a térítéseket.
A Nyugdíjpénztár anyagi stabilitását a lelkipásztorok 70 év előtti nyugdíjazása mellett még a következő tényezők is befolyásolták. A kezdeti években kántori, gondozói stb. állásokban sokszor olyan személyeket is alkalmaztak, akiknek a régebbi nyugdíjtörvények értelmében korhatáruk eléréséig (ez jóval alatta volt a lelkészek statutumi korhatárának) alig volt 5 vagy ennél valamivel több évük, ami után már nyugdíjat, illetve társadalmi segély élvezhettek. Mivel ezek fiatalabb korban jutottak nyugdíjhoz, sokkal hosszabb ideig részesültek benne.
A helyzet javítására, a Nyugdíjbizottság több határozati javaslatot is tett az igazgatótanácsosoknak. Ezek egyike az volt, hogy a nem lelkészi jellegű állásokban csak olyanok nyerjenek alkalmazást, akiknek legalább 10-15 évük van nyugdíjaztatásukig.
A ma érvényben levő 3/1977 sz. Nyugdíjtörvény és Nyugdíjszabályzat értelmében, a nem lelkész jellegű egyházi dolgozók, nők 60, férfiak 65 éves korukig dolgozhatnak hosszabbítással, a teológiai professzorok, adminisztratív vikáriusok, egyházkerületi tanácsosok és pénzügyi munkakörben dolgozók (esperesek, nyugdíjpénztári igazgató stb) 65 éves korukig, utána hosszabbítással 70 évig is. Lelkipásztorok, kántorok 62 éves korukig, utána hosszabbítással a Szabályzatban meg nem határozott ideig. A Kolozsvári Egyházkerület (mivel lelkipásztorok statutumi korhatára 70 év) hatvankét évük betöltése után hosszabbítás iránti kérés beadása nélkül is szolgálatban hagyja őket. Két év óta a Nagyváradi Egyházkerület ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen esetekben a lelkészek évenként kérjék továbbszolgálásukhoz az egyházi hozzájárulást.
A 25 év alatt összesen, mint már erre utalás történt, 685 személyt nyugdíjaztunk. Közülük 313 lelkipásztor, 72 kántor, 100 gondozó, 40 tisztviselő, 160 utód.
A 313 lelkészből a kolozsvári kerületből való 186 (59%), a nagyváradiból 115 (37%), teológiai tanár 12 (4%).
A 186 nyugdíjazott kolozsvári lelkészből megszűnt 73 (39%) és maradt 113; a 115 nyugdíjazott nagyváradi lelkészből megszűnt 48 (37%) és maradt 67; a 12 nyugdíjazott teológiai professzorból megszűnt 4 (33%) és maradt 8.
A 313 nyugdíjazott lelkészből összesen megszűnt 125 (39%) és maradt összesen 188.
A 685 nyugdíjazottból a 313 lelkész mellett 212 nem lelkész jellegű.
A 212 nem lelkész jellegű nyugdíjazottból megszűnt 95 (44%) és maradt 117.
Az összesen nyugdíjazott 685 közül 160 utód. Közülük megszűnt 48 (30%) és maradt 112.
A kolozsvári egyházkerületben nyugdíjazott lelkipásztorok átlagos életkora nem egészen 65, a nagyváradiaké nem egészen 63 év.
- december 31-én összesen 434 volt a nyugdíjasok száma.
Nyugdíjuk szerint korhatári 286 (227 teljes, 59 csökkentett korhatárral), rokkant 23 (I. fokú 2, II. fokú 20, III. fokú 1), utód 125 (109 rendes nyugdíjjal, 16 társadalmi segéllyel).
A 286 korhatári nyugdíjasból 178 lelkipásztor, 109 más.
A 23 rokkantból 10 lelkipásztor, 13 más. A 178 lelkipásztorból kolozsvári 112 (60%), nagyváradi 68 (35%), teológiai professzor 8 (4%).
A 25 év alatt a különböző nyugdíjakra és pótnyugdíjakra:
Az első V. évben: 856.000 lejt
A második V. évben: 4.006.000 lejt
A harmadik V. évben: 10.174.000 lejt
A negyedik V. évben: 21.486.000 lejt
Az ötödik V. évben: 33.842.000 lejt fizetett ki a Nyugdíjpénztár.
Összesen: 70.364.000 lejt.
Ebből 1972 óta a pótnyugdíjak összege 5.134.000 lej volt.
Betegségi, szülési segélyekre:
Az első V. évben: 191.000 lej
A második V. évben: 356.000 lej
A harmadik V. évben: 605.000 lej
A negyedik V. évben: 696.000 lej
Az ötödik V. évben: 780.000 lejt, összesen 2.628.000 lejt utalt ki a Nyugdíjpénztár.
Temetési segélyekre:
Az első V. évben: 19.000 lej
A második V. évben: 18.000 lej
A harmadik V. évben: 49.000 lej
A negyedik V. évben: 73.000 lej
Az ötödik V. évben: 80.000 lej, összesen 239.000 lej volt a kiadás.
Korházi ellátásra az államnak:
Az első V. évben: 267.000 lej
A második V. évben: 410.000 lej
A harmadik V. évben: 406.000 lej
A negyedik V. évben: 450.000 lej
Az ötödik V. évben: 494.000 lej, összesen 2.027.000 lejt fizetett a Nyugdíjpénztár.
Gyógy beutalásra, üdülésre:
Az első V. évben: 74.000 lej
A második V. évben: 63.000 lej
A harmadik V. évben: 60.000 lej
A negyedik V. évben: 60.000 lej
Az ötödik V. évben: 79.000 lej, összesen 336.000 lejt költött a Nyugdíjpénztár.
Az üdültetéssel kapcsolatban már 1960-ban elhatározta a Nyugdíjbizottság annak megszervezését. Egyesek azt javasolták, hogy ebből a célból a Nyugdíjpénztár Maroshévízen, Borszéken vagy Málnásfürdőn saját tulajdonú üdülőt építsen. Nyugdíjbizottság ezt a megoldást elvetette és 1960-ban Tusnádon egy villának négy szobáját, 1960-1962-ig pedig Uzonkán a Sepsiszentgyörgyi Egyházmegye üdülőjét bérelte ki. A tusnádi üdülésbe a Nagyváradi Egyházkerület is bekapcsolódott. A két említett helyen és években a tagok 59-en pihentek.
- július 1-től a Szamos menti Büdöspataka fürdőtől csak 2 km-re fekvő Nagyilondán (megszűnt az önálló egyházközség) létesült üdülő. Mivel a község a nagyváradiak részéről is könnyebben megközelíthető mint Uzonka, a Nyugdíjbizottság 1964-től a parókiális épületben létesített üdülőt. A teológiai internátus fölösleges bútoraival rendezték be. Ágyneműkről, konyhai edényekről, stb-ről a Nyugdíjpénztár gondoskodott. Mivel a Nagyváradi Egyházkerület akkori vezetősége nem értett egyet az ilondai egyházi üdülő beindításával, átmenetileg a Kolozsvári Egyházkerület gondozásába került. Miután Papp László új nagyváradi püspök megértést tanúsított az üdülő iránt, 1979-től annak gondozását ismét a Nyugdíjpénztár vette át. A nagy árvíz idején, 1970-ben az árvízkárosult családok részére átmenetileg három szobát engedett át a Nyugdíjpénztár ingyenesen. 1972-ben az üdülő bútorzatát modernizálták, a szobákat Krizsovánszky Jenő által festett és adományozott pasztellképekkel, valamint a mákófalvi, kispetri, inaktelki és széki gyülekezetektől kapott varrottasokkal, szőttesekkel szépítették. Az évek során különböző karbantartási munkálatokat végeztettek, az üdülőt néhány évvel ezelőtt vezetékes vízzel is ellátták. Az ingatlan a Dési Egyházmegyéhez tartozik, a Nyugdíjpénztár csak használja azt. Az üdülő szállás mellett önköltségi áron ebédkosztot is biztosított. Az árvíz évét leszámítva 1209-en pihentek Ilondán, évente átlagosan 68-an. Az üdülőház jó ügymenetét a Dési Egyházmegye esperesi hivatala mellett, a helybeli néptanács vezetősége is mindenkor a legnagyobb jóindulattal segítette. Az utóbbi két évben, az ellátás vonatkozásában a zilahi lelkipásztor útján, a Szilágy megye Kereskedelmi Osztálya nyújtott komoly segítséget.
Annak érdekében, hogy tagjait a Nyugdíjpénztár kedvezményesen kölcsönökhöz és a pénztár részéről esedékes temetési segélyek mellett még külön temetési segélyekhez juttathassa, a Nyugdíjbizottság (1962. II. ülése B.c. pontja szerint) 1963-tól létrehozta a Kolozsvári Egyházkerület Önsegélyező-pénztárát és Temetkezési Segélyegyletét. 1970-ben mindkettő a Kolozsvári Egyházkerületbe ment át.
1970-ben a Nyugdíjbizottság a lakásnélküli nyugdíjas lelkipásztorok részére tömbház építését, 1972-ben a magányos nyugdíjasok részére pedig öregek-otthona létesítését tervezte; 1974-ben Szilágybagoson (gyógyvíz-fürdőhely) egyházközségtől felajánlott épületben egy második üdülőt szeretett volna nyitni. Ezek a tervei azonban nem valósultak meg.
- októberében három napos észak moldovai kirándulást szervezett a Nyugdíjpénztár. A résztvevők a bonchidai, a dési, a somkeréki református, a besztercei református és szász evangélikus templomot valamint a voroneți, a sucevițai és moldovițai kolostorokat keresték fel.
A Nyugdíjpénztár kiadásai között fizetésekre és postai költségekre:
Az I. öt évben: 221.000 lej
a II. öt évben: 298.000 lej
a III. öt évben: 461.000 lej
a IV. öt évben: 752.000 lej
az V. öt évben: 1.000.000 lej
Összesen: 2.732.000 lejt költött a pénztár.
A tévesen átutalt pénzek visszatérítésére, fizetések utáni adóra, társadalombiztosításra, gázra, villanyra, irodaszerekre, úti díjakra, kisebb és nagyobb leltári tárgyak vásárlására, stb. 25 év alatt összesen 908.794 lejt adott ki a pénztár.
A bevételeket és kiadásokat összegezve, 1983. december 31-ig a Nyugdíjpénztár összesen:
95.520.794 lejt bevételezett és
79.234.794 lejt adott ki.
Egyenleg 1983. december 31-én: 16.286.000 lej,
Ebből a bankban: 12.914.000 lej
a CEC-ben: 3.305.000 lej
Leltári tárgyakban: 67.000 lej.
Kapcsolatok: tekintettel arra, hogy a Nyugdíjpénztár a két egyházkerület közös intézménye, természetes, hogy az eltelt 25 év során a pénztár elsősorban az igazgatótanácsokkal tartott fenn mindvégig jó és gyümölcsöző kapcsolatot. Ugyanezt lehet elmondani az egyházmegyékkel, illetve az esperesi hivatalokkal való együttműködésről is. Az esperesi hivatalok foglalkoztak a járulékok beszedésével, a hátralékok rendezésével, a nyugdíjazáshoz szükséges iratcsomók összeállításával. Kapcsolatot ápolt a pénztár a tagokkal is, elsősorban azokkal, akiknek nyugdíjazási ügyét vagy különböző szociális kérdéseit intézte. Külön gondot fordított a gyászolók számontartására. Ebben a vonatkozásban az esperes atyákat levélben is kérte, hassanak oda, hogy a lelkipásztorok a gyülekezetükben élő nyugdíjas lelkipásztorok, özvegyeik és árváik felé a lehető legkomolyabb pásztorációt végezzék és gyakorolják a diakóniát. Utóbbiaknak elmélyítése céljából a Nyugdíjbizottság néhai Dr. Tonk Emil egyházkerületi főgondnok, nyugdíjbizottsági tag előterjesztését, mint a maga határozati javaslatát 1982. végén (2. sz. határozat) megküldte a két egyházkerületnek. Ugyancsak 1982. decemberében a két egyházkerület espereseivel munka megbeszélést tartott a Nyugdíjpénztár vezetősége Kolozsvárott.
A felsoroltak mellett intézetünk rendszeres és a lehető legjobb kapcsolatban volt a Kultuszdepartamenttel és annak helyi képviseletével. Az időnkénti kultuszi tájékoztatások, a megjelent nyugdíjtörvényekre és egyéb rendelkezésekre vonatkozó és közölt magyarázatok mindenkor nagy segítségére voltak a pénztárnak.
Közös érdek tisztázása, egyöntetű intézése céljából időnként megbeszéléseket folytattunk a többi protestáns egyházak, valamint a román ortodox és római katolikus egyházak nyugdíjpénztáraival. Hasonlóképpen a Kolozs megyei állami nyugdíjpénztárral. 1979-től kezdve pedig más megyék hasonló pénztáraival.
Nagytiszteletű nyugdíjbizottság!
Beszámolóm végéhez érve, idézem László Dezső említett cikkének következő szavait: „El lehet mondani, hogy eleddig ez a pénztár oldja meg a legjobban és legsokoldalúbban a nyugalmazott lelkészek, lelkészi özvegyek és árvák támogatását.” Úgy érzem, László Dezső 1973-ban közölt szavai ma, a Nyugdíjpénztár 25 éves fennállása után is érvényesek, azzal a kiegészítéssel, hogy az általa felsoroltak mellett, a nem lelkész jellegű nyugdíjasok, valamint özvegyeik és árváik gondját is „eleddig a pénztár” oldotta meg a legjobban.
Mindez azért volt lehetséges, mert Isten a gyülekezetekben ébren tartotta a pénztár vonatkozásában is a Jézus Krisztus kicsinyei iránti felelősséget: gondoskodó szeretettel megszégyenítette a kételkedők és aggodalmaskodók kicsinyhitűségét, a pénztár munkáját gazdagon megáldotta. Az emlékezés alkalmával azért mindenekelőtt Reá, a jóságos mennyei Atyánkra gondolunk és hálás, gyermeki szívvel Őt dicsérjük, magasztaljuk.
Isten után köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik megértéssel, jóindulattal vették körül és odaadással segítették, támogatták a pénztárat: az igazgatótanácsoknak (a Kolozsvári Egyházkerület Igazgatótanácsának külön azért is, hogy sok egyéb segítsége mellett, a Nyugdíjpénztár irodájának helyet adott a kerület épületében), esperesi hivataloknak, gyülekezeteknek, a Nyugdíjbizottságnak, hazánk magas Kormányzatának, a Kultuszdepartamentnek és a helyi képviseletének, illetve ezek ma élő igen tisztelt vezetőinek és tagjainak, egyben az egyházkerületek pénzügyi ellenőreinek és a pénztár dolgozóinak. Mellettük kegyelettel gondolunk azokra az elköltözött testvéreinkre, akik földi életük idején akár mint egyházkerületi, akár mint egyházmegyei élenjárók, akár mint nyugdíjbizottsági tagok, vagy nyugdíjpénztári dolgozók, szívüket, lelküket kínálták oda a pénztárnak. Így Vásárhelyi János kolozsvári, Arday Aladár és Búthi Sándor nagyváradi püspökökre, László Dezső generális direktorra, Dr. Maksay Albert és Dr. Szőcs Endre teológiai professzorokra, Dr. Benedek Imre nagyváradi tanácsosra, Dr. Bíró Sándor esperesre, Gerendi István főkönyvelőre, Szablyár Kornél esperesre, Krizsovánszky Jenő igazgatóra és Dr. Tonk Emil egyházkerületi főgondnokra.
Megemlékezésemet a zsoltáros szavaival zárom:
„Dicsőítsétek velem az Urat és magasztaljuk együtt az Ő nevét” 34. Zsolt, 4. v.
„Bízzál az Urban és jót cselekedjél,
e földön lakozzál és hűséggel élj.
Gyönyörködjél az Urban és megadja néked szíved kéréseit.
Hagyjad az Urra a te utaidat és bízzál Benne, majd Ő teljesíti” 37. Zsolt, 3-5 v.
Megjegyzés: Az adatokat a Református Szemléből, valamint a nyugdíjbizottsági jegyzőkönyvekből, igazgatói stb. jelentésekből vettem. A pénzügyi adatokat Horváth József főkönyvelő, a nyugdíjazási, stb. adatokat Darkó Klára előkönyvelő szolgáltatta.”
[1] Református Szemle 1946. november 30-ai száma, 169 old.